Mit tanított számunkra a történelem? Ezzel a címmel folytatódott az MCC Budapest Peace Forum (Békefórum) rendezvénye, a beszélgetés középpontjában a jelenlegi ukrán-orosz háború állt, emellett pedig megvizsgálták a történelmi események hatását a jelenünkre. A vitázók megosztották meglátásaikat arról, hogy mit tanultunk a korábbi háborúkból, és hogyan alkalmazhatjuk ezeket a tanulságokat a jelenlegi konfliktusra. A beszélgetésen részt vett Christopher Davis, az Oxford Institute of Population Ageing csoport munkatársa, Damjan Krnjevic Miskovic, az Ada Egyetem oktatója, Juan Gabriel Tokatlian, a Torcuato Di Tella Egyetem dékánja, Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója és Veszprémy László Bernát, történész, a Corvinák főszerkesztője, lapunk munkatársa.
Veszprémy kérdésére, miszerint mitől tartós egy béke, Hahner úgy felelt, hogy
akkor igazán sikeres a béke, amikor a veszteseket nem akarják megalázni túlságosan.
Jó példa erre az 1814-1815-ös bécsi kongresszus, ahol nem alázták meg túlságosan Franciaországot. Davis jelezte, hogy bár nem történész, de úgy látja, hogy több lehetséges vége lehet egy háborúnak. Van a teljes győzelem egy oldalon, mint ahogy a második világháború után a nyugati szövetségek legyőzték Németországot és Japánt, Németországot pedig felosztották. Észak- és Dél-Korea más forgatókönyvre példa: a felek ki is merülhetnek, és a konfliktus befagyhat. És persze az is lehetőség, hogy a felek békét kötnek, és kölcsönösen lezárják a vitát. Utóbbira lehet építeni, de egy szimplán befagyott küzdelem nem nyújt stabilitást.
Krnjevic Izrael és Szíria példáját hozta fel: ez a két ország nem lövi már egymást több évtizede, bár nem oldották meg a konfliktust. Nem lett végleges béke, bár voltak kezdeményezések, ez egyébként nem kirívó a Közel-Keleten. A konfliktus formálisan nincs megoldva, mégis megtanultak vele együttélni, s van ebben némi kreativitás is: „a modus vivendi lehetővé tette, hogy a felek megtartsák a pozícióikat anélkül, hogy a nemzetközi kapcsolatokban nagy felfordulás történt volna.”
Tokatlian kiemelte, hogy
Latin-Amerikában lassan 30 éve nem volt háború, mert regionális szinten beszélik meg a vitákat, harmadik felek közvetítését vonják be, és élnek a nemzetközi bíráskodás eszközével.
Ezek mind sikeres módszerek a háború elkerülésére. De ez jogot is ad Latin-Amerikának, hogy megszólaljon a konfliktusban, ezzel Lula brazil elnök élt is: Lula szerint maga a háború a probléma, s ha a háború a probléma, akkor arra kell megoldást találni, nem az orosz rezsim megbuktatására. Egyesek szerint a globális dél megosztott, de „Latin-Amerika nem megosztott: elutasítják az orosz agressziót, ugyanakkor de nem adnak fegyvert, nem fogadják el az uszító nyelvezetet, és nem támogatják a szankciókat, mert tudják, hogy a szankciók nem működnek. Példának okáért 60 éve szankcionálták Kubát, azóta sem történt semmi.” Azok az országok, akik jelenleg szankcionálnak és fegyvert küldenek, az ENSZ 26%-a, ez a világ kicsi része.