„A vita csak legitimazálja ezt a rendszert” – írta noÁr mozgalmának Facebook-oldalán az ellenzék által kezdeményezett oktatási vitanap kapcsán. Jámbor András válaszolt neki, jelezvén, a „rendszert” a fideszes szavazók tömkelege legitimizálja.
A noÁr-féle poszt jól mutatja, hogy ahhoz képest, hogy milyen hangosan és agresszíven szövegel Molnár Áron a politikáról, mennyire nem ért alapdolgokhoz. Persze kommunikációsan, kampányos szempontból állati jól hangozhat az ellenzéki térfélen, hogy „a rendszer nem legitim”, meg hogy a vita úgymond legitimizálja (bocsánat, legitimAzálja).
NoÁr viszont láthatóan nincs tisztában a legitimitás fogalmával, illetve a demokrácia és a legitimitás viszonyával. A legitimitás ugyanis nem demokratikus találmány. Van demokratikus változata, de a modern demokráciák megjelenése előtt is lehetett arról beszélni, hogy egy országvezetés legitim vagy nem az.
A 2019-ben kiadott Magyar Politikai Enciklopédia legitimitás-szócikke például így kezdődik: „A középkortól a XIX. század közepéig jogi fogalom, az uralkodó törvényes igényét fejezte ki a trónra.” Hozzáteszik: a XIX. századtól a jogi jelentéstartomány elhalványult, ezt azóta a legalitás fogalma fejezi ki, s helyébe a legitimitást elfogadottságként kezdték értelmezni. Azaz:
a legitimitás ma arról szól, hogy elfogadja-e a politikai közösség a vezetést, az elitet – legyen az törzsfőnök, király, kormányzó, diktátor, elnök, miniszterelnök,
– helyénvalónak, természetesnek, megfelelőnek, felhatalmazottnak; azokat is beleértve, akik nem szimpatizálnak vele. Ezt bevett kulturális normák, eljárások határozták meg mindig is, azaz a legitim hatalom igazodik a kulturális normákhoz (ezért írta T. S. Eliot az Egy keresztény társadalom eszméje című könyvében, hogy egy keresztény kultúrájú országot legalább kultúrkeresztény kormánynak kell vezetnie; és akkor egy olvasmányajánlat: Carl Schmitt: Legalitás és legitimitás).
Azaz történelmileg nem csak demokratikus országvezetés lehet legitim. Legitim lehet a római császár, a középkori fejedelem, az 1848-as kormány, Ferenc József, Pilsudski marshall és Horthy Miklós is. Ferenc József példája különösen érdekes: a szabadságharc elbukta után jóideig erősen kétségbe vonható uralmának legitimitása; a kiegyezéskor ez azonban átalakul, megkoronázzák, a huszadik század első évtizedére pedig legitimitása – azaz társadalmi elfogadottsága megkérdőjelezhetetlen.