Ma a baloldal kereszténység-képe a jófej szociális munkás Jézus – Molnár Attila Károly a Mandinernek

Az előző évek egyik vitája a magyar közéletben, hogy ki képviseli jobban a kereszténységet: a kormánypártok vagy az ellenzék. Ki az „igazi keresztény”?

A keresztény közösségeknek kétezer éve problémája, hogy ki a jó keresztény, ki az igazi keresztény. A pápa így dönt, a protestáns közösségek meg úgy. Persze ettől még lehet vizsgálni, hogy a politikusok cselekedetei közül melyik közelít inkább a keresztény elvárásokhoz. A politika és a kereszténység között nagyjából a cluny, avagy gregorián reform, a 11. század óta van feszültség. Azelőtt a keresztényeket vagy üldözték, mint a korai évszázadokban, vagy a kereszténység beépült a hatalomba, mint a Róma bukása utáni évszázadokban. Nem volt tehát nyílt konfliktus. A konfliktus az invesztitúraharcokkal robbant ki, amit végül az egyház elvesztett, de a keresztény vallás elvárásai és a politika gyakorlata közti feszültség fennmaradt. Szemben azokkal, akik szerint az európai modell a trón és oltár szövetsége, azt állítom, hogy az európai örökség a kettő feszültsége is. Az ókorban, illetve a keleti kultúrákban nincs ilyen. Aztán jött a szekularizáció, a vallás háttérbe szorult, a vallási elvárások helyét átvették a morális elvárások.

Mit kezdjünk akkor a politikusokkal?

Kétféle tevékenység van, ami vallási szempontból morálisan problematikus: a politika és a gazdaság; a hatalom- és a haszonszerzés. A hatalomszerzés és –gyakorlás erkölcsileg mindig problematikus keresztény szempontból, ezért mindig lehet azzal kritizálni a politikai és gazdasági szereplőket, hogy nem elég morálisak vagy nem felelnek meg a keresztény sztenderdeknek. Nyilván vannak fokozatok, de nehéz határt húzni kis eltérés és nagy eltérés, botlás és hiteltelenség között.

Ekkor azonban az a kérdés, hogy a politikus mit ad fel a politikai hatékonyságból. Persze minden keresztény politikussal szemben  felvethető, hogy képmutató.

Vagy hogy tarthatóak-e a morális elvárások.

Igen: a kereszténységben az elvárások lényegében olyanok, amiket csak egy aszketikus szent tud megvalósítani. Egy cselekvő átlagember, akinek családja van, gyerekeket nevel és dolgozik, már nehezebb helyzetben van. A vallástörténetben az eszmény egyre inkább a világból kivonuló aszkéta, aki a hegy tetején tökélyre viszi a saját életét. Aki bent él a világban, az csak részlegesen tud megfelelni az elvárásoknak. De a nagy egyházak, mint a katolikus, épp azért nagyok, mert elfogadják, hogy a hívek túlnyomó többsége csak többé-kevésbé tud megfelelni az eszményeknek. Evelyn Waugh bonmotja szerint a protestáns azért megy templomba, mert azt gondolja, hogy jó keresztény; a katolikus meg azért, mert tudja, hogy rossz.

Mi különbözteti meg a keresztény politikust a nem kereszténytől?

Az, hogy ő tudja azt, hogy ő nem tudott megfelelni a saját elvárásainak, és emiatt van némi rossz érzése. Ilyen rossz érzése nincs a nem keresztény politikusnak, mert nincsenek keresztény elvárásai. Viszont ha nincsenek erkölcsi elvárásaink, akkor az a machiavellizmus, és akkor nincs is képmutatás, de kérdés, hogy szeretnénk-e, hogy olyan politikusaink legyenek, akikkel szemben nincs semmilyen erkólcsi elvárás. S amitől úgyszintén félünk, amikor a politikusok vallási típusú megoldást, azaz politikai eszkatológiát próbálnak megvalósítani – ezeket hívjuk utópiáknak.

– őszerintük elérhető egy tökéletes igazságosság-eszmény. A vége a történetnek általában a vér és a totalitárius megoldások. Szóval a keresztény politikus nem lesz tökéletes, és sok engedményt fog tenni a gyakorlatnak. A keresztény politikába bele van kódolva a csalódottság és a rossz érzés, hogy itt valami képmutatás történik, holott ez egyáltalán nem biztos, csak hát az ember bűnös lélek. Ez része a mi civilizációnknak.

Érdemes ennek tudatában egyáltalán használni a keresztény jelzőt a politikában?

A kereszténydemokrácia mégiscsak XIII. Leó pápa 1891-es szociális enciklikájával, a Rerum novarummal indul. Az előző száz évben az angolszász világban kialakult az a meggyőződés, hogy a vallás magánügy, a közügyek alakításában nincs szerepe. A kereszténydemokraták ezt nem fogadják el, ők azt mondják, hogy az erkölcsi elvárásoknak igenis van közéleti relevanciája. Ha pedig a vallás magánügy, akkor vagy nincsenek morális elvárások, vagy nem keresztény morális elvárások vannak: vagy nincs semmilyen erkölcs, vagy szekuláris erkölcs van.

De feltehető a kérdés: ha a keresztény erkölcs magánügy, és nincs relevanciája a politikában, akkor a szekuláris erkölcsnek miért van?

Így van. A liberalizmus úgy próbálja megoldani ezt a vitát, hogy azt mondja magáról, hogy ő egy metaerkölcs. Vitatkoznak az erkölcsök, pluralizmus van, és efölött áll a liberális erkölcs, ami csak rendezi a vitát, a kereteket biztosítja, ő adja a játékszabályokat. Nos, ezt a felfogást a liberálisokon kívül senki nem fogadja el. Hiszen ők saját magukat kivonják a bírálat alól is, hiszen ők a bírák. De igazából tudjuk, hogy ők is játékosok. Ki szeretnék vonni magukat a tartalmi vitákból, de nem tudják. Jelenleg Európában ez a konfliktus a nemkeresztény irányzatok javára látszik eldőlni, de ez nem világtrend.

Itt a nacionalizmussal lehet mozgósítani, ez a civil vallás.

Szerintem ez politikai marketing, politikai stratégia. Szerintem az lehet a háttérben, hogy Donald Trump jól teljesített a katolikus latin bevándorlók között, akik addig a demokraták bázisa voltak, és ők kötődnek is az egyházhoz. Van egy növekvő katolikus szavazótábor az Egyesült Államokban, a demokraták abortuszpártisága viszont szembe megy ezzel a táborral; pedig a Demokrata Párt szavazótáborához hagyományosan hozzátartoztak a katolikusok és a zsidók. Most viszont ők lemorzsolódnak. Biden katolicizmusának hangsúlyozásával ezeket a csoportokat igyekeztek visszahódítani. Olyasmi ez, mint amikor itthon Márki-Zay Péter katolicizmusát hangsúlyozzák. Csakhogy a fő kérdés nem az, hogy Biden vagy Márki-Zay személyesen vallásos-e, hanem hogy mindez miként jelenik meg a politikájában. A fő ütközőpont Amerikában az abortusz, Magyarországon a kilencvenes években az egyházi oktatás volt az, de már lekerült a napirendről, ma talán nincs ilyen igazi ütközőpont itthon. Mindenesetre amikor egy politikus nagyon hangsúlyozza a vallásos voltát, a fő kérdés az, hogy az adott társadalomban élő keresztény közösségek számára fontos ügyekben velük egy véleményen van, vagy velük ellentétes álláspontot képvisel-e  – ha utóbbi, akkor nem nevezhető keresztény politikusnak. Kérdés az is, hogy az illető kötődik-e a keresztény közösséghez – ha van olyan és kötődik hozzá, akkor nem fog vele élesen szembe menni; ha élesen szembe megy vele, akkor valószínűleg nincs kötődése, és praktikusan mégsem keresztény. A kereszténységet nem mi találjuk ki, ez egy individualista vallás, de nem individuális.

Ez mit jelent?

Nem egyedül csináljuk, van egy közösség által továbbadott hagyomány és elvárás. A new age például individuális vallás, amiben mindenki összerakja a maga világnézetét. A kereszténység nem az, vannak egyházak, tanítások, amiket el kell fogadni. Viszont olyan szempontból a kereszténység individualista, hogy hangsúlyozza az egyéni felelősséget, az egyéni döntést és a lelkiismeret hangját, szóval a szabad akaratot.

A mai, szekuláris, hardcore individualisták viszont ki akarják venni a képletből a felelősséget: a múltkor olvastam egy volt kollegám tanulmányát, ami szerint az igazi szabadság az, ha a tetteinknek nincsenek következményei. Van például, aki szerint nem szabad elvárni a tudósoktól, hogy valahány tanulmányt publikáljanak egy évben. De hát ez olyan lenne, mintha az autószerelőtől sem várnánk el, hogy rendesen megszerelje az autót a pénzünkért cserébe. Na, ez nem a keresztény szabadság. Pedig ez a mániája a posztmodern baloldalnak: bontsuk le a struktúrákat, amik kényszerítik az embereket. Azaz ne legyenek számon kérhető kategóriák a cselekvéseinkkel szemben. Mivel az egyházat, a hadsereget, az iskolát és más tekintélyes intézményeket hatástalanítottak, ma a másik ember elvárásai ellen küzdenek.

Ez honnan jön?

A modernista mozgalmaknak kétszáz éve jellemzője, hogy olyasmit tekintenek elnyomónak, aminek vannak funkcionálisan, morálisan, érzelmileg is pozitív hatásai, például család. A magány rossz, kell az elfogadás, meg hogy szeressenek minket, de nehogy már meg kelljen felelni egymás elvárásainak. Az egyház alól is fel akartak szabadítani, mondván, hogy az elnyomó és korlátoz, de az nem érdekelte őket, hogy az egyház folyamatosan segít feldolgozni az életből fakadó frusztrációkat. Az egyház, a család mégis megbékít, megvigasztal, könnyebbé teszi az emberi állapot terheinek elviselését. A baloldal viszont egyszer s mindenkorra meg akarja szüntetni az emberi állapot kellemetlenségeit – de nem úgy néz ki, hogy ezt meg lehetne csinálni.

Gulyás Márton a Partizán egyik adásában megjegyezte, hogy szerinte a kereszténység az „univerzális szeretetről” szól. Ez nem félreértés kissé?

A régi baloldal nem akart feltűnni valamiféle hiteles kereszténység képviselőjének, hanem fel akarta számolni a kereszténységet, egyházellenes volt, mivel a kereszténységet az elnyomó múlt maradványának tekintette. Marx szerint a vallás a nép ópiuma. Aztán a második világháború után átjött Amerikából az a szemlélet, miszerint a kereszténység nem törvényeket megszabó és számonkérő, a szigorú Istent hirdető vallás, akitől egyszerre félünk és imádjuk (erre utal a szent fogalma), hanem Jézus a legjobb a szociális munkás, aki szeret, elnéz, megbocsát, nem törvényeket kér számon, hanem jótanácsokat ad, és helyreüti a dolgokat.

Ráadásul mivel Nyugat-Európában a jóléti államok felszámolták az anyagi szükséget, ezért a baloldal kitalálta, hogy amire igazán szükség van, az az elismerés. E felfogás szerint az elismerésért vívott harc a társadalmi konfliktusok forrása, és a kisebbségektől meg van tagadva az elismerés. A frankfurti iskola utolsó fontos képviselője, Honett írt erről egy könyvet, amiben azt írja, hogy az elismerés legtisztábban a családban valósul meg, amikor az anya a gyermekét elfogadja és szereti, ez az ideális. Tehát a szabadság és egyenlőség rendben van, most jöhet a testvériség, és mindenkinek egyformán szeretnie kell mindenkit, azaz a más gyerekét is ugyanúgy kell szeretned, mint a sajátodét, ahogy a távoli népeket is ugyanúgy kell szeretned, ahogy a sajátodat.

Ez eléggé ellentétes a kereszténység szeretet rendjéről alkotott felfogásával, miszerint a hozzánk közelebb állókat jobban kell szeretnünk, és előbb kötelességünk gondoskodni róluk.

Azért a baloldal ígéretében csak benne van az a régi eretnek ígéret, hogy létre tudunk hozni olyan világra szóló szeretetközösséget, amiben nincsenek konfliktusok, nincsenek frusztrációk, mindenki szeret mindenkit. Ezt a végső, millenarista reményt nem adják fel, ami a középkori eretnekmozgalmak sajátja is volt. De akárhányszor hatalomra jut, a baloldal nem tudja ezt megcsinálni. Gulyás Márton is szeret mindenkit, és őt is szereti mindenki. S ha ez nem következik be mondjuk egy négy éves kormányzati ciklus alatt, akkor azt kérik, hogy adjunk nekik még négy évet. Ráadásul erre tényleg vágynak az emberek, ezért ennek az ígéretnek van mozgósító ereje.

A Vatikánnak mégis van útmutatása arra, hogy a katolikusoknak mit kell tennie a közéletben, ami hangsúlyozza, hogy a magánéletünk nem lehet ellentétben a közéletünkkel.

A demokrata párti Nancy Pelosi meg is kapta a magáét, eltiltották az áldozástól Kaliforniában. De politikai ügyekben az egyház is ismeri a korlátait. II. János Pál alatt magas volt az egyház politikai tekintélye, a kommunizmus összeomlásában is szerepet játszott, és a pedofilbotrányokkal részben az egyház eme tekintélyét igyekeztek megtörni. Az egyház nagyon erős ellenszélben tevékenykedik. De ezért individualista a kereszténység: a probabilizmus alapján azt mondja, szerinte valószínűleg ez vagy az a jó megoldás, de a politikus döntése a meghatározó, amiért viselnie kell a felelősséget. Én ajánlok nektek egy megoldást, amit vagy elfogadtok, vagy nem, de tiétek a döntés ódiuma. Ötszáz éve Európa egy sáros kis kontinens volt a keleti civilizációkhoz képest, és épp

hiszen az intézmény nem tud minden helyzetre tuti megoldást mondani.

De akkor most politizálhat az egyház vagy nem? Ne politizáljon, de a rasszizmus ellen azért szólaljon fel?

Ez a csiki-csuki régóta zajlik: a baloldal azt követeli, hogy az egyház ne szólaljon meg politikai ügyekben, aztán meg néha mégis követeli, hogy szólaljon meg. De a politika nem a konzisztenciáról szól, hanem arról, hogy kinek sikerül erősebb pozíciót elfoglalni egy vitában. Szerintem amúgy nyugodtan politizálhat az egyház, de az egyház láthatóan csak óvatosan politizál, ha egyáltalán akar politizálni, mivel egy plurális demokráciában, mint például Magyarország, a pártpolitizálásból nem kér az egyház, mert nem születne belőle sok jó dolog.

Oké, de közéleti ügyekben megszólalhat?

Meg. A katolikus egyház elég egyértelműen állást foglalt annak idején, a harmincas években a nácizmussal szemben, a kommunizmussal szemben és a latin-amerikai diktatúrákkal szemben is. 1935-ben avatták szentté Morus Szent Tamást, ő lett a politikusok és jogászok védőszentje, mivel katolikus volt, és a lelkiismerete tisztaságának érdekében vállalta, hogy lefejezteti a király. Egy demokráciában lehet, hogy jobb, ha az egyház politizáló hívei szólalnak meg. Egy-egy fontos kérdésben viszont lehet és kell is megszólalnia az egyháznak.

Az ön által is nagyra tartott Michael Oakeshott szerint a politikai katolicizmus egy utópia. Hogy látja?

Olyan értelemben az, hogy a politikai katolicizmus elképzel egy racionális rendszert, amit ha megcsinálunk, akkor állítólag minden rendben lesz. A katolikusok és a konzervatívok is hajlamosak néha az utópizmusra, szerintük a tekintély, esetleg a valláserkölcs lenne az a kulcs, ami megold minden problémát. Szerintem amúgy

jóléti állam van, nincsenek szociális konfliktusok, és nem akarjuk átverni egymást, azaz a használtautó-kereskedő őszintén megmondja, hogy visszapörgette az órát. Igazából minden morális világképnek van utópikus éle, a kérdés, hogy mennyire tartjuk az adott elképzelést teljesen megvalósíthatónak, vagy inkább eszményként lebeg a szemünk előtt, és esetleg a saját életünkben egész jól adaptáljuk. A társadalmi szinten való megvalósítás viszont utópizmus, mert olyankor részletesen beleszólsz az emberek életébe. Ez törvényeket, intézményeket, erőszakot és kényszert igényel.

Az ön által vezetett Századvég Kiadó megjelentette magyarul T. S. Eliot Egy keresztény társadalom eszméje című esszéjét (recenziónk itt), ami L. Simon László előszava szerint az Orbán-rendszer és kultúrkereszténysége megértésének egyik kulcsszövege lehet.

Szerintem Eliot az egyik legértékesebb huszadik századi konzervatív gondolkodó, ez pedig egy fontos szöveg. Ő nem tartotta sokra a két világháború közti brit konzervatív pártot, és feltette a kérdést, hogy mit is akarnak konzerválni. A Senkiföldje című költeményéből kiderül, mit gondol az akkori Anglia létező világáról, amin szerinte nincs mit igazán megőrizni. Eliot jó helyre született, a keleti parti unitárius elitbe, de aztán átköltözött Angliába, és anglokatolikus lett. Nem szokták kitenni az ablakba, hogy a Nobel-díjas T. S. Eliot emellett vonzódott a nacionalista-monarchista Action Française-hez, akiket rendes katolikusnak tartott; ahogy azt sem szokták kitenni az ablakba, hogy Oakeshottnak a kedvenc politikusa Enoch Powell volt. A korabeli Anglia úgy értékelte, hogy gazdag és szabad, a világ tetején ül. Eliot szerint meg igenis voltak bajok, melyekre a megoldás a kultúrkereszténység. Azaz

hiszen ahogy gondolkodunk, aszerint cselekszünk, a gondolkodásunkat pedig a kultúra alakítja. Az angolszász világban nagy megbecsülésnek örvendő Matthew Arnold szerint a modern világban a vallás helyét átvette a kultúra, ez adja a valóságértelmezést. Ezért a pártpolitikától függetlenül keresztény kultúrát kell fenntartani. Ez nem utópia, eszerint lehetséges egy rendezett szabadság, lesznek csibészek, van rendőrség, és nincs erőszakmentesség, sem konfliktusmentesség. A kereszténység fontos tanítása a mai woke ideológiával szemben az, hogy a normákat készen kaptuk, nem mi kreáljuk, bár nem tartjuk be azokat tökéletesen,  de ezekkel élhetőbb lesz a világ. A baloldal ezzel szemben el akarja törölni e normákat, és vagy normamentességet képzel el, vagy más normákat akar.

De a mai kultúrák nem igazán keresztények.

Hát, a maiak nem. Ma az a divat, hogy mindenki legyen nagyon egyéniség. De az sem igaz, hogy mindenben egyet kellene értenünk. Sok mindenben egyet fogunk érteni, más dolgokban meg nem. Az európai civilizáció sikerének része a nemzeti és akár a felekezeti sokszínűség és a viták fennmaradása, az, hogy sosem jött létre egy nagy birodalom. Szerintem a mi életünkben nem is fog létrejönni az Európai Unió birodalma sem.

A Századvég számos konzervatív alapmunkát jelentetett meg az utóbbi években, többek között Edmund Burke, Joseph de Maistre, Donoso Cortes, Michael Oakeshott és mások tollából. Miért most?

A könyvkiadás és a könyvkiadók azért sok szállal kapcsolódnak az egyetemi világhoz. Onnan jönnek a fordítók, és az a potenciális olvasótábor is.

Ezért nem volt ezekre igény, akik pedig karriert akartak csinálni az egyetemi világban, azok nem ezeket a konzervatív öregurakat kezdték el értelmezni, hanem a trendi szerzőket. Habermasról könnyebb egy tanulmányt publikálni, mind de Maistre-ről, Foucault-ról könnyebb elsütni egy cikket, mint Oakeshottról. Az ambíciózus emberek a napfény felé törekszenek, a napfény pedig balról sütött. Magyarországon a konzervatív jelző 2006 körülig lesajnáló jelző volt, és ezután kezdett el pozitív jelentést kapni, amiben nagy szerepe volt annak, hogy a baloldali kormányzás iszonyatosan kudarcos volt. Amikor Megadja Gáborék megcsinálták a Konzervatórium blogot 2007-ben, az nagy siker volt, hiszen izgalmas volt, hogy huszonéves egyetemisták rákapnak a konzervatív gondolkodásra. A régi szerzőket inkább történelmi érdeklődésből olvassák az emberek. Ugyanakkor de Maistre Az áldozathozatalról szóló munkája, amely most megjelent a Szentpétervári beszélgetések függelékeként, a kulturális antropológia egyik alapszövege. Ezek a szövegek nem döntenek el választásokat, és nem nő tőlük a GDP, de fontos, hogy meglegyenek magyarul.

Sajnos a magyar konzervatív szerzők termése nem olyan bőséges. Persze őket is kiadjuk. De ha meg akarjuk érteni a konzervatív gondolkodást, és széles látókörűek akarunk maradni, akkor be kell hozni a külföldieket, a mai kortársakat. Szerintem a legérdekesebb dolgokat ma az Egyesült Államokban és Franciaországban írják. A németeket úgy sínre tették hetven évvel ezelőtt, hogy unalmasan konformisták lettek. Amilyen teljesítménye volt a német kultúrának a társadalomtudományokban a háború előtt, kicsit még utána is, mára annyira elhalt ez. Ma a németek hihetetlen nagy munkával írnak olyasmit, amit már olvastál máshol, és nincs benne az a spiritusz, amit megszoktunk a németektől a 19. században. És a briteknél sem látok szellemi pezsgést. Angolszász dominancia még mindig van. Sajnos az olaszokat, spanyolokat nem annyira ismerem. Sajnos a trafalgari ütközetet az angolok nyerték, ezért Oxfordra figyelünk, nem a Salamancai Egyetemre, angolul tanulunk és nem latinul.

Milyen kötetekre számíthatunk a közeljövőben?

Kiadunk egy Leo Strausst – bár nem vagyok straussiánus –; és Lord Actontól, a katolikus liberálistól egy válogatást, mivel fontos és érdekes szerző, még akkor is, ha nem konzervatív. És ki szeretnénk adni újra Tocqueville-től az Amerikai demokráciát, de ez nagyobb vállalkozás lesz. Emellett kiadjuk egy kötetét John Mearsheimernek, az „offenzív realizmus” külpolitikai doktrínája atyjának, aki ugyan liberális, de Fukuyama vitapartnere, ami már jó pont. A másik izgalmas kötet egy úgyszintén amerikai kötet lesz az antifáról: a szerző beépült közéjük, és szociografikus módon leírja, milyenek ezek az antifa-gyerekek.

ahhoz én túl katolikus vagyok, hogy szektaként gondolkodjak a konzervatív gondolatról. A konzervativizmus népegyház, sok irányzat megfér benne, szélesen megy, ebből fakad a sikere is. Ezt a gyűjtőjelleget meg kell őriznünk.

Fotók: Ficsor Márton