„Az EU túlfeszítette a húrt” – beszélgetés Roger Pilonnal

2020. február 26. 17:17

Sándor Lénárd
Az USA mindig „tökéletesebb szövetségre” törekvő tagállamaival szemben az európai országok mindegyikét a saját történelem, a nyelv és a hagyományok határozzák meg – mutatott rá Roger Pilon, elismert amerikai libertariánus gondolkodó.
Roger Pilon (77) amerikai jogelméleti szakember, a washingtoni Cato Institute libertariánus beállítottságú jogi kutatóintézet alelnöke. Publicisztikái többek között a New York Times, a Washington Post, a Wall Street Journal, és a Los Angeles Times hasábjain szoktak megjelenni. Pilon öt különböző vezető pozícióban is dolgozott Ronald Reagan elnöki adminisztrációjában. 

 

Donald Trump elnöksége óta olyan kérdések uralják az amerikai politikai életet, mint az „adminisztratív állam”, a washingtoni bürokrácia, valamint a bíróságok szerepe. El tudná magyarázni ennek az okát?

Bár ezeket a problémákat valóban Donald Trump elnöksége hozta felszínre, ugyanakkor már jóval korábban megjelentek az amerikai történelemben. Az Egyesült Államok alapvető erkölcsi, jogi és gazdasági vízióját az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat tartalmazza. Ez a kormányzat kettős korlátozását vázolja fel: egyfelől a céljaiban korlátozott, hiszen feladata a természetjogból fakadó jogok biztosítása, másfelől pedig eszközeiben korlátozott, hiszen legitimitása a polgárok támogatásán alapszik.

Az 1787-es amerikai alkotmány ezt a felfogást jeleníti meg, amely a népet tekinti valamennyi hatalom forrásának.

A hatalomgyakorlás meg van osztva: egyfelől a szövetségi és tagállami kormányzatok között, másfelől pedig a szövetségi kormányzat törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmi ágai között. További fékeket jelent többek között a kétkamarás törvényhozás, az elnök vétójoga és a Kongresszus lehetősége, hogy minősített többség birtokában felülírja az elnöki vétót. Ugyanakkor a legfontosabb garanciát az jelenti, hogy a szövetségi kormányzat hatásköreit tételesen meghatározza az alkotmány: a Kongresszus összesen 18 törvényhozói hatáskörben járhat el, és csak olyan módon, amelyet az 1791-ben elfogadott Jognyilatkozat lehetővé tesz.

Mikor borult fel ez az egyensúly?

A progresszivizmus 19. század végi megerősödésével változott meg ez az eszmevilág. Az európai „jó kormányzás” modelljeit tanulmányozó

keleti parti elitegyetemek progresszív gondolkodói az új társadalomtudományok bűvkörében „társadalmi mérnökösködést” hirdetettek.

A kívánt „társadalmi haladás” jegyében utasították el az alkotmányban rögzített korlátokat. Franklin Roosevelt 1936-os nagyarányú újraválasztását követően a Legfelső Bíróságra nehezedő nyomás eredményeként átírták az amerikai alkotmányt – nem a szó szoros értelmében, hanem bírósági döntéseken keresztül. Az 1930-as évek végére elpárolgott a Kongresszus hatásköreinek korlátozottsága, és elhárultak az akadályok egy modern, újraelosztó és szabályozó állam kiépülése elől. Az 1940-es években pedig a bíróság áttörte a törvényhozói hatalom delegálását tilalmazó doktrínát, amely utat nyitott az modern „adminisztratív” és bürokratikus állam kiépülése előtt. Ettől kezdődően a Kongresszus a törvényhozó hatalmának egyre nagyobb részét delegálja szövetségi ügynökségeknek. Ma már nem a választott, és ennélfogva felelős képviselők, hanem ezek az ügynökségek írják a jogszabályok legnagyobb részét. A bíróságok pedig általában nem vizsgálják felül ezeknek az ügynökségeknek a döntéseit, ami teljesen mértékben megfelel az elit uralmát előnyben részesítő progresszív elképzeléseknek.

Ki tudná fejteni bővebben, hogy milyen szerepet is játszanak a bíróságok?

Franklin Roosevelt elnökségét követően a bíróságok azzal, hogy nem vizsgálták felül a politikai hatalmi ágak döntésalkotási lehetőségét, lehetővé tették, hogy a kormányzat növekedjen. Az 1950-es évektől kezdődően ugyanakkor a bíróság „visszafogott” szerepköre egy „aktivizmussal” egészült ki, ami dicsérendő az alapvető jogok, a büntetőeljárás és bizonyos személyiségi jogok tekintetében, ugyanakkor elítélendő olyan „jogok” vonatkozásában, amelyek sehol sem lelhetők fel az alkotmányban. Ez megütközést keltett a konzervatív körökben, akik nem nézték jó szemmel, hogy ilyen kérdésekben nem a – főként tagállami – törvényhozási többség, hanem senki által meg nem választott bírók döntenek. Éppen ezért ők a politikai hatalmi ágak javára követeltek nagyobb szerepvállalást. Az 1970-es évek végén kapott erőre egy harmadik iskola, amelyben úgy érveltünk, hogy nem az a kérdés, hogy a bírók „aktivisták” vagy „visszafogottak”, hanem az, hogy mennyiben követik az alkotmány szövegének és alapelveinek eredeti értelmét. Örömmel mondhatom, hogy mára ezen harmadik iskola által képviselt felfogás kiemelkedő szerephez jutott a republikánus elnökök, köztük is különösen a Donald Trump által kinevezett bírák körében. 

Az európai integráció történetében egy föderatív elv verseng a nemzetek Európájának eszméjével. Hogyan alakult a tagállami autonómia alkotmányjogi védelme az USA-ban?

 

A kezdeti időszakot egy erős tagállami hatalomgyakorlás jellemezte, ami nem csoda, hiszen az országalapító generáció azért harcolt, hogy megszabaduljon a távolból irányító, arrogáns angol uralomtól.

Éppen ezért mindösszesen 18 olyan törvényhozói hatáskörrel ruházták fel a Kongresszust, amely nemzeti érdeket érinti, mint például a háború kérdése, az államok közötti kereskedelem, vagy a nemzeti valuta. Ezen kívül minden más hatalom, így a jogok védelme és a mindennapi élethez tartozó szabályok megalkotása a tagállamokra maradt. Persze ebben más körülmény is szerepet játszott, így a déli államok attól való félelme, hogy szövetségi hatalmi szóval vetnek majd véget a rabszolgatartásnak. Végül aztán ez vezetett a tagállami autonómia meggyengüléséhez.

A polgárháborút követően, 1868-ban ratifikált 14. alkotmány-kiegészítés egy új fejezetet nyitott a tagállami autonómia történetében. Ez az alkotmány-kiegészítés ugyanis arra hatalmazta fel a szövetségi kormányzatot, hogy a tagállamokkal szemben óvja meg a polgárok jogait. Másként fogalmazva, az eredetileg csak a szövetségi kormányzattal szemben védelmet nyújtó 1791-es Jognyilatkozatot kiterjesztették a tagállamokkal szemben is. A 14. alkotmány-kiegészítés helyes egyensúlyt teremtett a szövetségi és tagállami kormányzatok között.

Ezzel szemben a progresszív gondolkodás már a szövetségi hatalom kiterjesztése felé billentette ezt az egyensúlyt. Ezt a korszakot két olyan alkotmány-kiegészítés is jellemzi, amelyeket 1913-ban fogadtak el. A 16. alkotmány-kiegészítés bevezette szövetségi jövedelemadót, amely a helyi ellenőrzéstől független forrást biztosított a szövetségi kormányzat számára. A 17. alkotmány-kiegészítés pedig a korábban a tagállamok által delegált szenátorok közvetlen választását írta elő. Ugyanakkor, amint azt már korábban említettem, a New Deal szellemiségű bíróság idézte elő azt a legnagyobb változást az 1930-as és 40-es években, amely felborította a korábbi egyensúlyt.

Mi lett a gyakorlati következménye ezeknek a változásnak?

Ennek egy érdekes „együttműködés” lett az eredménye. A 16. alkotmány-kiegészítésnek köszönhetően forrásokban bővelkedő szövetségi kormányzat a pénzcsapok megnyitásával mintegy „ösztökéli” a tagállamokat a saját szövetségi programjainak a végrehajtására. Teszi ezt függetlenül attól, hogy az államok akarják-e azt vagy sem, ugyanakkor alkotmányjogi értelemben továbbra sincsen lehetősége a tagállamokban érvényesíteni a saját programját. Ha viszont a tagállam nemet mond, akkor a saját polgárai által fizetett adók más, olyan tagállamokhoz vándorolnak, amelyek elfogadták az adott programot. A szövetségi hivatalnokok ezzel a módszerrel érvényesítik akaratukat a tagállamok felett. 

Térjünk ki a szuverenitás kérdésére. Az egyik legnagyobb különbség az európai és amerikai szuverenitás-felfogás között az, hogy míg az Egyesült Államokban a nép tekinthető szuverénnek, addig az Európai Unióban a nemzetek megőrizték a szuverenitásukat. Hogyan látja mindezt amerikaiként?

Fontos különbségek húzódnak a háttérben, különösen a már is említett „szuverenitás-felfogás” terén, amely az eltérő történelmi utakból fakad. Amerika talán azért egyedülálló, mert a történelem egy meghatározott pillanatában született. Persze egy elhúzódó függetlenségi háború és több mint tíz éves alkotmányozás eredményeként, de más nemzetek eredtéhez és küzdelméhez képest még így is jóval egyszerűbben és bonyodalmaktól mentesen. Ugyanakkor valójában még most is vitázunk arról, hogy az alkotmányunk az emberek vagy az államok közötti szövetséget tükrözi-e. Úgy gondolom, hogy az előbbi a helyes és ez a többségi álláspont. Az utóbbi felfogást leginkább azok képviselik, akik úgy gondolják, érthető módon, hogy mára túlságosan elolvadt a tagállamok szerepe. Ez a felfogás azonban szem elől téveszti Amerika alapvető karakterét: szuverén emberek közötti szövetség, akik a velük született szuverenitásuk egy részét a szövetségi, míg a másik részét a tagállamok kezébe adják, hogy a nevükben gyakorolják.

Az Európai Unió esetében azonban olyan különböző „nemzetek” szövetségével állunk szemben, amelyek mindegyikét az egyedülálló történelme, nyelve(i), hagyományai és még sok más sajátossága határoz meg. Emiatt kevésbé hasonlítanak egymásra, mint az amerikai tagállamok. Valójában

a régebbi, kereszténységgel még mindig összefonódó természetjogi hagyomány van jelen továbbra is az európai nemzetek szuverenitás-felfogásában

– és ez magyarázza Európa erősebb vonzódását a jóléti állam felé.

Az utóbbi időkben folyamatosan próbálják erodálni az európai nemzetek szuverenitását, amely végül is a Brexithez vezetett, és az európai integráció újragondolására sarkall. Hogy látja mindezt?

Az USA-ban látható tagállami autonómia védelme, vagyis a megosztott, kettős szuverenitás rendszere egy kényes egyensúly, és mi, amerikaiak még mindig sokat küzdünk azért, hogy ez jól működhessen. Ehhez képest az EU-ban látható szuverén államok közötti autonómia védelme még ennél is sokkalta nehezebb, különösen akkor, amikor a kulturális különbségek is jelentősek. És ezzel kapcsolatosan egy érdekes ellentmondás is megfigyelhető. Mint arról korábban már szó esett, az európaiak mindig is hajlamosabbak voltak a jóléti állam jegyében történő kollektivizálásra, mint az amerikaiak. Ugyanakkor, amihez hozzászoktak a nemzeti kereteken belül, az a kulturális különbözőségek miatt már nehezebben kivitelezhető a nemzetek között együttműködés során. Az események azt igazolják, hogy az EU túlfeszítette a húrt ezen a területen. Ezen felül az is egyértelmű, hogy a határvédelem uniós szintű biztosításának hiánya, és a tagállamok magukra hagyása is súlyos problémákhoz vezetett.

A kérdés valójában az, hogyan teremthető meg a helyes egyensúly. Engedje meg, hogy két észrevételt oszthassak meg az olvasókkal. Egy unió felépítése során egyfelől kulcsfontosságú, hogy különbséget tegyünk a valódi közös funkciók és azok között, amelyek jobb, ha helyi szabályozás alatt vannak, ideértve a magánszemélyeket és a vállalkozásokat is. E körben tanulságos a szűk értelemben vett közjavak példája, így többek között a védelem, a határőrizet, a kereskedelem akadályainak felszámolása. Ehhez képest a magánjavak körébe tartozik például az oktatás, a lakhatás, az egészségügy és a jótékonykodás, amelyeket vagy helyi szinten kell szabályozni vagy pedig a működésüket a piacra kell bízni – habár ez a megközelítés süket fülekre talál Európában és egyre inkább Amerikában is. Éppen ebből fakad a második észrevételem: amint arra Friedrich Hayek és Milton Friedman rámutattak,

az amerikai progresszívok által kedvelt központi tervezés nemcsak az egyéni szabadságot sérti, hanem kétségtelenül kevésbé hatékonyabb, mint a piacok,

ahol a verseny maximalizálja a társadalom gazdagságát és az egyéni jólétet.

Milyen fő kihívásokat lát az amerikai és európai alkotmányos rendszerek kapcsán?

Nyilvánvaló, hogy az amerikai alkotmányt nem lehet megérteni a mögötte húzódó elmélet nélkül. Mi is tehát az EU-t létrehozó szerződések mögött húzódó elmélet? Béke a kereskedelmen és együttműködésen keresztül – figyelemmel különösen az Európát sújtó háborúk hosszú történetére. De mi húzódhat még mögötte? Az amerikai alkotmány a szabadság olyan jogi alapzatát rakta le, amely lehetővé tette, hogy az amerikaiak a progresszív programok betolakodásának dacára is gyarapodhassanak. Ugyanakkor a progresszív törekvések folyamatosan erőre kaptak, és ma az amerikaiakat sok más egyéb mellett leginkább az osztja meg, hogy több szabályozást és nagyobb kormányzatot szeretnének, vagy pedig kevesebb kormányzatot és több szabadságot.

Ez a törésvonal az EU vonatkozásában is kitapintható. Az alkotmány – az Egyesült Államok esetében a nemzeti, az EU esetében az alapító szerződések – egyik legfőbb funkciója, hogy fegyelmezze mind a hatalmat gyakorlókat, mind pedig „minket, a népet”, vagyis azokat is, akiknek érdekében megalkották az alkotmányt. A szövetségi kormányzat 18 hatáskörének kijelölése éppen ezt a fegyelmezési célt szolgálta. Ugyanakkor egyik alkotmány sem hajtja önmagát végre. Mikor Benjamin Franklin kisétált az alkotmányozó konvencióról egy asszony lépett oda hozzá, és megkérdezte: „Doktor úr, mi lett az eredmény? Köztársaság vagy monarchia?” „Egy köztársaság, ha sikerül megőrizni” – hangzott a válasz. Sorsunk tehát a saját kezünkben van.
 

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés