Gyenge lábakon áll a főtanácsnoki vélemény az NGO-k ügyében

Nemrég került napvilágra az EU Bíróság főtanácsnokának a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról szóló újonnan elfogadott hazai törvénnyel kapcsolatban kifejtett előzetes véleménye. Campos Sánchez-Bordona ebben számos jogi aggályt is felvet, többek között, hogy a törvény olyan alapvető jogokat sért, mint az egyesülési szabadság, megbélyegzi a civil szervezeteket, elrettenti a polgárokat az adományozás szándékától, valamint sérti az Unión belüli alapvető szabadságokat. A főtanácsnoki vélemény ugyanakkor egyfelől nem vesz tudomást a civil szervezetek, vagyis az úgynevezett non-governmental organizations (NGO) gyökeresen megváltozott nemzetközi politikai szerepéről, másfelől pedig tévesen értelmezi a magyar jogalkotó szándékát és a törvény törekvéseit.

A főtanácsnoki vélemény a kifogásolt törvénnyel ellentétben egész egyszerűen nem veszi figyelembe a 21. század valóságát, amelyben

A hidegháború korszakát követő demokratizálódási hullám, illetőleg az új kommunikációs és információs technológiák fejlődése megsokszorozta az NGO-k addig elhanyagolható számát. Míg a 20. század elején a nemzetközi jelenléttel bíró NGO-k száma nem érte el a kétszázat, addig jelenleg már a hatvanezerhez közelíti. 

Ugyanakkor az 1990-es évektől kezdődően már nemcsak számuk tekintetében látható jelentős gyarapodás, hanem a súlyukban, befolyásukban, illetve az államokkal, illetve a nemzetközi politika többi résztvevőjével kialakított kapcsolatuk természetében is. Az új évezred legfontosabb sajátosságai közé tartozik ugyanis, hogy az alapvetően állami szuverenitásra és szabályozásra épülő nemzetközi rendszert a súlyukban növekvő NGO-k egyre erőteljesebben igyekeznek befolyásolni.

Ennek megfelelően világszerte egyre jelentősebb szavuk van a nemzetközi és nemzeti szabályozási törekvések alakításában, és általában véve folyamatosan szélesedő teret nyernek a jog formálása felett. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy ezzel párhuzamosan

Tevékenységüket pedig elsősorban olyan magánadományok fedezik, amelyek forrásai missziójuk természetét is meghatározzák. Például korszakonként eltérő módon hirdetik meg a gazdasági liberalizációt vagy globalizációellenességet, az emberi jogok meghatározott értelmezésének terjesztését vagy tűznek zászlajukra humanitárius, illetve akár a migrációt előmozdító célokat. 

Nem egy-egy demokratikus konszenzuson nyugvó nemzeti érdek, hanem a saját maguk által misszióként meghirdetett elvek vagy ideológia mentén cselekszenek.

Éppen azért, mert szervezetüket nem demokratikus módon alakítják ki, és tevékenységük nincsen alávetve a demokratikus elszámoltathatóságnak, számos esetben nem hogy növelik, hanem éppen gyengítik a polgárok önkormányzási képességét. Ebből következően legsúlyosabb ellentmondásuk, hogy bár igényeiket a társadalom nevében fogalmazzák meg, sőt bizonyos NGO-k „aktivista módon” „mozgalmi jellegűnek” tüntetik fel a saját tevékenységüket, mégsem áll mögöttük demokratikus legitimáció. 

Ezen kritikák miatt a világszerte egyre inkább vizsgálat középpontjában álló NGO-kkal kapcsolatban az elmúlt évek során számos államban jogos igényként fogalmazódik meg például az, hogy az NGO-k forrásfelhasználását vagy akár szakértőik kijelölésére vonatkozó elveket övezze nyilvánosság. A törvény célkitűzése, amely az egyesületek és alapítványok külföldi támogatásának átláthatóbbá tételére törekszik, valamint külföldről támogatott szervezetként történő feltüntetésüket kívánja meg, éppen ebben az összefüggésrendszerben nyer értelmet. 

Szemben a főtanácsnoki vélemény érvelésével nem lehet az alapjogokat vagy a jogállamiságot sértőként értékelni azt az állami célkitűzést, amely az ilyen szervezetek működésének átláthatóvá tételére törekszik. Egy ilyen szabályozás ugyanis nem a demokratikus legitimáció gyengítésére, hanem éppen ellenkezőleg, annak megszilárdítására irányul. Éppen ezért megalapozatlanok és félrevezetők a főtanácsnoki véleményben a tőkemozgás szabadsága kapcsán előadott aggályok.
Szintén megalapozatlanok a főtanácsnok véleményének azok a pontjai, amelyek olyan alapvető jogok sérelmét látják az új szabályozásban, mint az egyesülési szabadság vagy a magánszféra védelme, illetve amely a szabályozást megbélyegző hatásúnak tartja. Az egyesülési szabadság sérelméről már csak azért sem lehet beszélni, mert

A törvény csupán a transzparenciát követeli meg a külföldről kapott juttatások kapcsán, vagyis egy tényszerű állapot nyilvánosságra hozatalát írja elő. Nem helytálló tehát az a főtanácsnoki érvelés, amely az anyagi források korlátozásában látja az egyesülési szabadság sérelmét. Az egyesülési szabadság korlátozásával összefüggésben felhozott az a kifogás is alaptalan, amely „megbélyegzőnek” állítja be a törvényt azért, mert fel kell tüntetni a „külföldről támogatott szervezet” megjelölést. A törvény ebben a körben éppen, hogy a valós állapot nyilvános feltüntetését kívánja meg. Ez pedig sem megbélyegzésként, sem pedig a jó hírnév sérelmeként nem értékelhető. 

Hasonlóképpen megalapozatlan az a főtanácsnoki érvelés is, amely az anyagi juttatást nyújtók magánszférájának védelme miatt tartja jogellenesek a szabályozást. Éppen az NGO-k megváltozó szerepe, valamint befolyási törekvéseik indokolják a részükre jelentősebb adományt juttatók nyilvántartásba vételének a szükségességét. Az ilyesfajta anyagi támogatás biztosítása a közéleti részvétel egy formájának minősül, ami persze egyáltalán nem elítélendő. Ugyanakkor, ahogyan a régi mondás tartja: „aki magára ölti a közéletiség messzire világító tógáját, az ne csodálkozzék, ha a tógája messzire világít”.

A főtanácsnoki vélemény összességében tehát nem megalapozott jogi kifogásokat fogalmaz meg. Emellett pedig még a jóindulatú olvasat szerint is súlyos tájékozatlanságról árulkodik, hogy a figyelmen kívül hagyja az NGO-k folyamatosan erősödő politikai szerepét.