Talpra állni az iszonyat után – ott voltam Devecseren öt évvel ezelőtt

„A mi »érdemünk« egy család kertjének többé-kevésbé sikeres iszapmentesítése volt.(A nagy egészhez képest alig valami.) A tulajdonos végig ott dolgozott velünk. Egészen keményen lapátolt, ahhoz képest, hogy a katasztrófában mindene odalett. Erről a napról hevenyészett videóriportotis készítettünk a Heti Válasz.hu-nak.

Amiért ezt most leírom, csak részben az az öt évvel ezelőtti nap. Ma már úgy látom, fontosabb az, ami utána következett.

Mert akkor úgy mentünk haza, hogy ennek a tájnak, a benne élő közösségnek vége. Így ugyanis nem lehet élni, a félelmetes vörös anyag kitakaríthatatlan. Jogosan vagy sem, de ezt éreztük a kilátástalan lapátolás közben.

Ám a félelem nem igazolódott. Azt hiszem, inkább ezt kellene hangsúlyozni, nem a katasztrófa fotóit újra és újra bemutatni. Százszámra érkeztek az önkéntesek, megfeszített erővel dolgoztak katonák, rendőrök, a katasztrófavédelem munkatársai, szinte mindenki adományokat gyűjtött – és sikerült. Amikor egy évvel később Devecseren jártam, élhető helyet láttam, nem egy katasztrófa maradékát. »A sajnálat és lesajnálat helyett az együttérzés és a megbecsülés hangján beszéljünk a térségben élő emberekről« – mondta a nekünk adott interjúban a történtek társadalmi hatásait kutató Bartal Anna Mária.

»Ti honnan jöttetek? Mi Kecskemétről« – emlékszem a párbeszédtöredékre a devecseri plébániánál felállított ebédlőből. Tök jó, Kecskemétről is jöttek önkéntesek. A vöröslő képek helyett valami ilyesminek kellene megmaradnia a kollektív tudatban. Hogy egymást segítő emberek vagyunk, és ha bárkit nagy baj ér, számíthat a másikra.”