Tartsuk meg a vizeinket!

2022. október 24. 07:52

Nem az országból való minél gyorsabb vízkivezetést, hanem a víz tájainkba való irányítását kell megoldanunk – mielőtt késő lesz. Vízügyi szakértők sürgetik a stratégiaváltást.

2022. október 24. 07:52
null

Kovács Gergő írása a Mandiner hetilapban

 

A táji vízvisszatartás lehetőségeiről tartottak a minap nagyszabású tudományos konferenciát. A szakértők az aszály kapcsán felmerülő problémák újszerű, komplex megoldását és az ország teljes vízhasználati módjának a megváltoztatását sürgetik. Balogh Péter fő szervező, gazdálkodó geográfus, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület elnöke, a Vízválasztó kezdeményezés életre hívója vezetésével a konferencia résztvevői tájhasználatváltást javasolnak az aszály, árvíz és belvíz integrált kezelésére. A tudomány képviselői számos szakterületről adták össze eredményeiket és bizonyították a tájba integrált új víz- és tájhasználati rendszer szükségszerűségét, megvalósíthatóságát.

Balogh Péter lapunknak elmondja: gazdálkodók és tudományos szakemberek magánkezdeményezéséről van szó. A cél annak megértetése, hogy a vízgazdálkodási problémák megoldása a tájhasználat által lehetséges. „Olyan tájhasználatról van szó, amelyben van helye a víznek. Ebből következik, hogy a vizet választjuk, nem a vízelvezetést. Ez vízválasztó a hazai víz- és tájértelmezésben, mostantól másfelé kell folyjanak a vizeink: nem kifelé az országból, hanem befelé a tájainkba” – fogalmaz.

Nagy a baj,

teszi hozzá, mert a most elterjedt, le­vezető vízgazdálkodás és „víztaszító” tájhasználat aszályt csinál az aszályhajlamból. Hangsúlyozza: nem csupán a rendszerszerű vízhiány, de az árvízszintek folyamatos emelkedése is az elhibázott modern vízgazdálkodás következménye. Szerinte az emberi hozzáállásunkon, tájműködtetésünkön múlik, hogy mennyire vagyunk kitéve a globális klímaromlásnak. „A helytelen tájhasználatunk a szélsőségek növekedésének irányába hat, de létezik olyan víz- és tájhasználat, amely a kiegyensúlyozás felé vinne” – vallja a szakember.

Balogh Péter felhívja a figyelmet: a jelenleg megszokott tájhasználatban nincs helye a víznek, vagyis helytelen a vízhasználat:

„minden területet felszántottak”.

Jellemző, hogy még a vízvezető csatornák is partjukig szántva vannak: szűk, mély, meredek árkok futnak, hogy minél kevesebb helyet vegyenek el a „műveléstől”, minthogy a művelés csak a szántást jelenti.

„A táj túl van használva: nem tud megújulni, az életfolyamatai leállnak, elveszíti munka­képességét, akár az ember, akinek húsz órát kell dolgoznia naponta. A nyolcvanszázalékos szántóművelés ugyanúgy az összeomláshoz vezet, a túlzott használat önmagát pusztítja el, illetve magunkat pusztítjuk általa” – hangsúlyozza.

Ezzel szemben a helyes vízhasználatban van helye a víznek: olyan művelési ágakat és módokat alkalmazunk, amelyek szeretik vagy bírják vizet. És ez nagyjából bármi lehet a szántón és a településen kívül, tudjuk meg: több rét, legelő, erdő, vizes élőhely, ezek vegyesen mind kellenek.

Forgatás nélküli talajművelésre van szükség, ahol nem áll fél évig csupaszon a talaj. Állandó növényborítottság kell, élő talaj, amely tárolja és körforgásban tartja a vizet. Ily módon a táj életfolyamatai is tudnának működni, meg­felelő léptékben és mértékben ellátná vízzel a részeit, még a szántókat, a gabonatermesztést is. A víz helyét a táj eredendő struktúrája jelöli ki:

a medrek, erek, árterek megvannak, csak éppen rosszul használjuk őket,

hibás az értékrend, a tájértelmezési rendszer – szögezi le Balogh Péter.

A szakember szerint a geográfusi megközelítés ökologikus: az egész rendszert tekinti, ennek tanulsága például, hogy a jelenségek nem önmagukban értelmezendők, hiszen az csak a felszín. Ilyen az árvíz, a belvíz, az aszály, a szén-dioxid növekedése a légkörben vagy a jelenleg épp összeomlást eredményező válságok gazdasági és társadalmi szinten. A jelenségek mindig egy rendszer működésének eredményei, ha javítani akarunk, az egész rendszert kell látnunk és megváltoztatnunk. A működést a struktúra határozza meg – például a vízhasználatot a csatornahálózat –, a struktúrát pedig az értékrendi szint, vagyis „legegyszerűbben szólva az, hogy mit látunk szépnek”.

„Ami a szántás, a ringó búzatábla a mezőgazdaságban, az a felületek túlzott burkolása a városokban, köz- és magánterületeken egyaránt. Idetartoznak a steril pázsitok is a menő kertvárosokban, a falevelek szemétként való értelmezése akár falvakban is. Mert a sterilitás lett a lényeg: a »rend« fogalom helyét átvette az »élettelen«. Az élet helyét átvette a pénz, illetve a több pénz, profit” – magyarázza a geográfus.

Hozzáteszi: a 21. század tanulsága, hogy az emberi civilizáció a természet alárendelt része, „a bankároknak is nagyobb szükségük van az oxigénre, mint fordítva”. A technológiai fejlesztés önmagában nem tud életet létrehozni, „hanem a falanszter felé visz”. Fennmaradásunkhoz nem a mesterséges intelligenciát kell fejlesztenünk, hanem

a természetes intelligenciát észrevennünk és éltetnünk.

Az édenkert és a sivatag a fenti kettős modell jelképei, a helyes és helytelen, természetszerű kontra iparszerű hozzáállás szimbólumai – folytatja Balogh Péter. Úgy látja: „A megkettőződött valóság kezdő és végpontjai, a teremtés és az evolúció által létrehozott, eredendő édenkertből a nem megfelelő emberi működés és hozzáállás, értékrend sivatagot képes fejleszteni.” Hangsúlyozza: konkrét tapasztalat, hogy a túlzott öntözés sivatagot csinál, Mezopotámiától az Aral-tavon és a mai Spanyolországon át az Egyesült Államokig állnak sorban a példák.

Erre az útra lépett az Alföld is, festi le a szomorú helyzetet. „Ha csak az öntözésre hagyatkozunk, ha azt keressük, hogyan tudjuk fenntartani a jelenlegi hamis tájhasználatot még mélyebb kutakkal, a folyóink bevízlépcsőzésével, akkor elveszítjük vizeinket, a rétegvizeket, a talajvizeket, a felszíni vizeket és a megszakadt körforgással a növényeket is” – mondja Balogh Péter. Ezt mutatták be az említett konferencián, de azt is, hogy

van megoldás: a „víz választása”,

a tájhasználat igazítása az eredendő működéshez, hogy Magyarország újra „Európa híres kertje” lehessen.

Nyitókép: Shutterstock

Összesen 54 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
SzkeptiKUSS
2022. október 24. 21:50
Nem tetszenek érteni a számokat, mert vízről van szó. Vissza kéne tartani plusz egy-két Balatonnyi vizet, na de hol? Úgy 200 év alatt legyőztük a természetet, nincs mocsár nincs árvíz és az az ára, hogy víz sem, mert a szabályozott folyókon egy hét alatt lerohan. Több 10000 km 2-en alacsony a talajvízszint. Némi plusz öntözésre van lehetőség, de én nem várnék csodát, ahhoz újra meg kellene "szeretni" a szúnyogokat és beáldozni a termőföld ötödét, hatodát.
Lmcwelt
2022. október 24. 19:24
Az az alapvető probléma hogy a vízügyesek döntő része csatornának nézi a folyóinkat. Jön a víz, gyorsan szaladjon is le. Az elhibázott 19. századi szabályozás miatt az elmút másfélszáz évben az Alföld talajvízszintje jelentősen csökkent. Nem azt mondom nem kellett volna szabályozni, csak azt, nem így. Amit lehet vissza kell fordítani és valóban megtartani a felszíni vizeink nagy részét.
polárüveg
2022. október 24. 19:08
Balog Péter úr nagyon életre való dolgot hozott fel, ez lesz a következő 100 év legnagyobb beruházása a paksi atomerőmű és a két alföldi geotermikus giga áramtermelő erőművek mellett. Ahogy több kutató rájött, a Kárpát-medence szerves egész. A vízhasználat addig jól működött, amíg a török hódítás és utána a Habsburg hódítás nem lett teljes. Ugyanis a vízmegkötő, vízlefutást lassító erdőket felére ritkították. Az évszázados dunai árfoki kifolyókat a bánáti gabonaszállítmányok állaterejű hajóvontatása miatt feltöltötték. Szegeden addig nem volt árvíz, amíg a környező belvízcsatornákat a Fugger-bérleményeken be nem szántották. Nézzük a fejletlen, primitív középkornak tartott időszak vízkezelését. 1./ Tóth József Épített tájak c. könyvében feltárja a prehisztorikus tájépítészetre alapozott, az 1700-as években még létező tóhasználatot, tórendszereket a Dunántúlon. Valaha Pécs előtt hatalmas tó volt, 60 m-es gátakkal, mely gátak maradványai ma is láthatóak, ill. a pécsi hegyoldali építkezéseken az alapok ásásakor a valahai tó homok kifutása megtalálható. A tó és a hegyoldal együtt egyedülálló mikroklímát biztosított. (Lásd másként, de a pakisztáni Peshawar példáján!) 2./ A Kisalföldön feltárt Árpád-kori csatornarendszer a világon egyedülálló. Nem ismert olyan rendszerű csatornamű, amely egy időben 2-3 különböző funkciót képes ellátni. A párhuzamos, de eltérő töltésmagasság, aljzatmagasság, mederszélesség zseniális rendszert alkot. Az 1 cm-es eltérésen belüli szintesés nélküli csatornák változtatható folyásirányt is lehetővé tett. Az 1 cm-en belüli szint kilométereken keresztül ma is jelentős műszaki teljesítménynek számítana. Ennek hasznosíthatósági feltárása még várat magára. 3./ A bősi vízerőmű megépítése a Duna meder mélyülését hozta magával, amely a talajvízszint csökkenését is jelentette elsősorban a Duna–Tisza közén. Valaha szabadon kiömölhetett a Duna a parti síkságokra, és szétterülve leszivárgott a felszín alatti kavicsmezőkre. Azt is tudni kell, hogy a Duna régi medrei átlós irányban haladtak a mai Tisza felé, és ezek a felszín alatt még megtalálhatóak. Ezeken a kavicsmezőkön keresztül lépcsőzetesen lefolyt a beszivárgott vízmennyiség, és ez biztosította legnagyobb részt a Homokhátság talajvizét. Az esztergomi, a vác-dunakeszi, a soroksári, a solti, az adonyi, a solti, a madocsa-kalocsai síkságok voltak e működés ma is fellelhető terei. Az árfoki gazdálkodás kikutatott rendszere megmutatta, hogy micsoda terméstöbbletet biztosított az elárasztott terület, az ezzel a rendszerrel biztosított halbőségről nem is beszélve. Ugyanis a sekély vízen ívtak a halak, majd a visszavonuló vízzel a kishalak távoztak, a nagyok bent maradtak, vagy a foki csapdákon fennakadtak. Az 1965-ös dunai árvíz után az adonyi síkságra kiárad Duna után fennmaradt, egyre zsugorodó tavacskák halbősége legendás volt. Gyakorlatilag kézzel lehetett halat, nagyhalat fogni. 4./ Az Alföld vízrendszerét is szépen feltárták a magyar kutatók. Itt a kiáradt Tisza a lapos medrű mélyedésekből egyre lejjebb folyt. Így lettek különböző időszakú tavak a szintmagasság és a medermélység függvényében: ideiglenes tavacska, vizes lapos; 1-2 éves tavacska; tartós mocsár, tartós tó. Ez a rendszer biztosította azt a hihetetlen mennyiségű szürkemarhát, amely ellátta nyugat-európa felét. Ezeken a területeken a víz alatt sulyomot szüreteltek, meg a sekély víz lakóit gyűjtötték: a csíkot, a pákhalat, a rákot, madártojást, víziszárnyast, stb. A víz lefolyás után itt dupla gabonatermésre lehetett számítani. A gyümölcsösöket is ennek megfelelően helyezték el: a víztűrő diót a mélyebb helyekre, az almát, körtét a lefolyások középső szakaszára, feljebb a többit. 5./ A középhegységeinkben még 30 éve is láthatóak voltak az 5-10 km hosszanti vizes, mocsaras völgyek, amelyek a lefutó vizet nem engedték azonnal a síkságra ömleni villámárvizeket okozva. Ezeket felszámolták a mezőgazdasági művelés miatt. 6./ Valaha uszályok százai vitték a magyar almát, körtét egészen Passauig. A gyümölcsszigetek léte fennmaradt, de az már nem, hogy a szigeteken átfolyásokat engedtek vagy magasabb vízállásnál, vagy állandóan. A Csepel-szigeten és a Szentendrei-szigeten ezek nyomai még térképen kikutathatóak. De az a rendszer, amely a keresztirányú bevágásokat tette a szigetekre, mint ahogy a dunaföldvári szigetnél is volt valaha, azt elfelejtették. E működés napjainkban Horvátországban a Neretva torkolatvidék párhuzamos meder közti szigetnél figyelhető meg, ahol a telekhatár jellemzően kisebb, nagyobb csatorna merőlegesen a folyóra. A káposzta bokor nagyságúra nő itt. 7./ A folyók kanyargását nem szüntették meg, mert ismerték az előnyeit. Árvízlassító, halászati, környezetklíma javító, erdőfejlesztő, vadgazdálkodási szerepét, hatását ismerték. A kanyargás nem engedte a gyors lefolyást, és nem ment ki a hordalék az országból, hanem itt szolgálta a mezőgazdaságot. Nem véletlen, hogy Kínában nem engedik a liánozó folyók kanyargásainak a megszüntetését, még ha a hajózást lassítja, nehezíti is. Látható, hogy az őseink tájegységek szerinti optimális vízgazdálkodást folytattak, a legoptimálisab ráfordítással elérhető legnagyobb haszon reményében. A jelenkorhoz történő adaptáció hatalmas kutatói, tervezői munka lesz. A szemléletváltásról nem is beszélve.
Rony Tronco
2022. október 24. 11:42
https://magyarmegmaradasert.hu/szerzok/item/2525-z Ez már a 2ezres évek elején kész volt, de a bolsi Váradi vitte el a pályázatot. Azóta semmi. P.S.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!