Narkóköztársaság: ilyen az élet az összeomlott Venezuelában

2019. augusztus 28. 13:33

„Akivel csak beszéltem, mind azt mondta, hogy ennek vége kell, hogy legyen” – mondja Szeghalmi Zsolt a Mandinernek. A Venezuelából most visszatért Latin-Amerika szakértő augusztusban a venezuelai magyar kolónia táborában tanított magyar nyelvet, történelmet és magyarságismeretet a gyerekeknek. Szeghalmi Zsoltot – aki 2013-ban fél évig a brazíliai magyar kolóniánál is dolgozott – arról kérdeztük, hogy a súlyos gazdasági és politikai válságba süllyedt Venezuelában milyen a hétköznapi élet, mik a túlélési technikák, és mi a venézek véleménye a létezett bolívari szocializmus vívmányairól, a Chávez–Maduro-rezsimről, illetve az amerikai támogatású ellenzékről.

2019. augusztus 28. 13:33
Maráczi Tamás
Maráczi Tamás

Kinti magyar gyerekeket tanított. Mennyire őrzik a magyarságtudatukat a harmadik generáció tagjai?

Van bennük egy vágy, egy érdeklődés, de azért már nagyon messze vannak a gyökerektől, ezért könnyű nekik új dolgokat mondani. A Magyarországgal kapcsolatos alapvető dolgok is az újdonság erejével hatnak számukra.

A szüleik, tehát a már kint született második generáció mennyire tartja a magyar identitást?

Nem a szüleik, hanem inkább a nagyszüleik a fontosak e tekintetben: ha a nagyszülők a saját gyerekeiknek – akik már a szülők – átadták ezt, akkor ott a harmadik generáció is nagyobb eséllyel tartja az identitását. Ha a szülőnél ez elveszett, akkor általában a gyerek sem beszél magyarul,  nem tud sokat az országról. A legfontosabb tehát, hogy a nagyszülők és a szülők között hogyan sikerült átadni ezt.

Szeghalmi Zsolt

A kinti magyarok jelentős része az elmúlt három évben tapasztalható válságidőszakban elhagyta Venezuelát. Van-e erről pontos adat? Illetve arról, hogy hány magyar él még kint a latin-amerikai országban?

Nehéz erre válaszolni. Amikor néhány évvel ezelőtt a brazíliai magyar kolóniánál voltam kint dolgozni, akkor a venezuelai magyarok számát hivatalosan háromezerre tették.

Az elmúlt években a jelentős részük, mintegy 80%-uk már hazajött, tehát kevesen maradtak kint.

Az viszont érdekes, hogy most is kerülnek elő magyarok, akikről eddig nem tudtak a caracasi magyar kolóniában. Most kerülnek elő az ország belső részeiből, Caracason keresztül menekülnek haza. Venezuelából összesen 4 millió lakos távozott, a magyar kolónia is megfogyatkozott, mégis, a Szent István-napi ünnepségeken sokan voltak.

És milyen a hangulatuk, hogyan érzik magukat a kint maradók?

Két realitás van Venezuelában: amit a hírekben látunk, illetve egy szűk réteg élete, amely szerencsésebb életet él. A magyarok többsége ez utóbbi kategóriába tartozik,

a többségük a fizetését dollárba kapja, nemzetközi cégeknek dolgoznak, és ez segít a túlélésben.

Abban a táborban, ahol augusztus első felében dolgoztam, paradicsomi körülmények között nyaraltak két hétig a venezuelai magyar gyerekek. Napi háromszori ellátást kaptak egy olyan országban, ahol manapság sok ember naponta egyszer eszik. Tehát a magyarok többsége viszonylag szerencsés helyzetben van, akik pedig nem voltak abban, már elmenekültek Venezuelából. A rossz hangulat azért a körükben is rányomja a bélyegét a hétköznapokra. Még ha nekik jobban is megy, rendkívül komor a helyzet. Aki gazdag, annak sincs sokszor vize meg árama.

Számít, hogy valaki Caracasban vagy egy másik nagyvárosban él, illetve vidéken? Esetleg vidéken megkönnyítheti az életet, ha ott könnyebb élelmiszerhez jutni.

Van különbség, például az áram- és a vízszolgáltatásban.

Caracasban vezetékes vizük vagy ivóvizük a gazdagoknak sincs.

Egy nagy tartályban szedi össze a gazdag ember is a vizét. Caracason kívül sok államban viszont sokan azt mondják, hogy nem elment az áram, hanem megjött. Akkor örülnek, ha egyáltalán van áram, és nem akkor búslakodnak, ha elment, mert nekik eleve ez utóbbi a gyakoribb.

Sok hír jön arról, hogy a víz- és áramellátás akadozásán túl súlyos élelmiszerhiány van, jegyrendszert vezettek be, az egészségügyi rendszer összeomlóban. A két hét alatt ön mit látott?

A sok cikk után arra számítottam, hogy üres polcok lesznek meg éhező emberek. A polcok most már tele vannak, bár pár hónappal ezelőtt valóban áruhiány volt. Most már szinte mindent lehet venni, viszont minden nagyon drága: azok tudnak árucikkekhez jutni, akik ezt anyagilag megengedhetik maguknak. A jegyrendszer valóban létezik, a kormány pedig osztogat dobozokat, benne rizs, tej és alapvető élelmiszerek, de nagyon rossz minőségűek. A szegények ezeket is szétkapkodják azért. Az egészségügy és az épületek állapota valóban rendkívül rossz, olyanok, mintha harmadik világbeli, afrikai intézmények lennének.

Ilyen helyzetekben szokott a közbiztonság hirtelen romlani.

A közbiztonság évek óta tragikus. Ha ott van az ember, akkor persze ezt is árnyaltabban látja. Sötétedés után, tehát 19 óra után az élet megszűnik, az utcák kiürülnek, a boltok bezárnak, hiszen ha nincs ember az utcán, akkor nincs szolgáltatás sem. A nők nem mennek be a belvárosba, keresnek olyasvalakit maguk helyett, aki viszonylag bátrabb – azok vittek be engem is. A belváros most veszélyes, nem a gazdagabbak területe.

Gyakoriak a spontán emberrablások, hogy valakit az utcán betuszkolnak egy kisbuszba, kocsiba,

mennek vele néhány kört pár óráig, és közben felhívogatják a rokonait, megpróbálnak az illetőért váltságdíjat kiszedni belőlük. Mindennapos a rablás, szinte mindenkinek van fegyvere. A gyilkosok 92%-át nem kapják el, 23 ezer emberölés van, checkpointok szelik át a várost. Az ember nem tudhatja, hogy aki megállítják, azok rendőrök, vagy csak rendőrruhába öltözött banditák.

Nyilván a korrupció is virágzik, hiszen a túlélésért megy minden. Az emberek nem válogatnak az eszközeikben. Ez a mindennapi életben hogyan tapasztalható?

Mondták nekem a helyiek, hogy a rendőrnek, az adóellenőrnek vagy bármilyen állami hivatalnoknak állami szinten meg van engedve, hogy a korrupciót gyakorolja, hiszen az állam elismeri, hogy nem tud fizetést adni; ezért szemet huny, ha alkalmazottai saját túlélésük érdekében a saját zsebükre dolgoznak.

A korrupció tehát semmilyen akadályba nem ütközik.

Működik a barter is, hiszen új pénz a gazdaságba nem jön. Ami jön, azt külföldről rokonok küldik haza dollárban, és ami pénz a forgalomban van, az cserél gazdát. Nyomtattak persze új pénzt, de az is beszédes: úgy néz ki, mint a régi fénymásolata.

Venezuelában a létező szocializmus virágzott, elsősorban az olajbevételekből. 2014-től azonban az olajár esni kezdett, 2016-ban elszabadult az infláció, évek alatt negyedére zsugorodott a GDP. Ennek a helyzetnek van felelőse, az pedig a ChávezMaduro-rezsim. Mégis, a rendszernek még mindig van támogatottsága. Miért nem fordult jobban ellene a közhangulat?

Ez egy komplex kérdés. Ezt néhány hónappal ezelőtt még lehetett azzal magyarázni, hogy a szegényebb tömegek számára, akiket Hugo Chávez elnök intézkedései egykor kiemeltek, ez az élet még mindig jobb, mint ami korábban, Chávez előtt volt. De a mostani tapasztalatom az, hogy ez már nincs így. Már a szegények sem támogatják a Chávez-utód Nicolas Maduro rezsimjét – azt hallottam, hogy 80%-ra teszik a rendszer ellen fordulók arányát. Nagyon beszédes példa erre, ha az ember megnézi a régi felvételeket, amikor Chávez mellett rendeztek tömegtüntetéseket, akkor az Avenida Bolívaron kilométeres tömeg, akár kétmilliónyian is megjelentek. Chávez szimbolikus mozdulata volt, hogy mindig távcsővel nézegette a tömeg végét. Amikor most Madurónak van valamilyen rendezvénye, akkor a kamerákat ügyesen helyezik el, hogy úgy tűnjön, mintha tele lenne az utca, de valójában mindössze 3-4 ezer ember megy el ezekre a tüntetésekre.

A Maduro-rezsim megmaradásának kulcsa – mint minden ilyen rezsimnél – a katona.

És a hadsereg még mindig mellettük van. Meg vannak véve. Azt mondják, hogy ez egy „narkóköztársaság”, a politikusok a felső szinten és a hadsereg vezetői mind benne vannak a kábítószer-kereskedelemben, ez teszi őket érdekeltté a rendszer fenntartásában.

Mennyi időt ad Madurónak az utca embere? Hónapokat, éveket?

Mindenki azt mondja, hogy ez egy évnél tovább nem mehet. Persze, ezek az emberek nem tudják, hogy ott van a háttérben Kína meg Oroszország, ezek pedig jelentős tényezők, de a közhangulat ez. És akivel csak beszéltem, mind azt mondta, hogy ennek vége kell, hogy legyen.

Az ellenzék vezére, Juan Guaidó ideiglenes államfő tehát bírja a többség támogatását, mégis, a momentum mintha megtört volna, nem sikerült a gyors hatalomváltás. Mi az oka?

Ebben az is benne van, hogy a januári kezdeti lelkesedés, amikor Leopoldo López ellenzéki politikust kiengedték a házi őrizetből és tömegek vonultak az utcákra, leült. A későbbi tüntetéseken újra megjelentek a rendvédelmi erők,

az emberek kicsit elvesztették optimizmusukat,

látván, hogy Maduro a helyén marad, a katonaság nem áll át. Vélhetően ismét egy nagy horderejű dolognak kell történnie, hogy a lelkesedés újra fellobbanjon, mert a tüntetések ezt nem tartják fenn.


Fotók: Szeghalmi Zsolt felvételei

Összesen 44 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
voltospultos
2019. augusztus 29. 07:50
Ez van amikor az indián vérszomj, a spanyol harácsolás és az afrikai imbecillizmus kombinálódik.
neociprióta
2019. augusztus 29. 06:51
a politikai vezetés és narkómaffia teljes összefonódása, a hadsereg főtisztjei a fő védnökök ebben, ugye milyen ismerős kép ez???a putyini narkókapitalizmus totális kópiája.....szeressétek csak tovább a ruszki führert faszfejek..DDDDD
kunfia
2019. augusztus 28. 22:21
Venezuelai trombitás,mind magyar,nem vitás,hogy fér egy trombitásba ennyi láz,nem fehér mint a többi honfitárs.
Robur
2019. augusztus 28. 18:41
A narancsbolsevikok ezeknek nyaltak be a meleg xarig!!!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!