Nem a hazát, hanem a kormányt bíráltam

„Ön nemrég kemény kritikával illette a Fideszt, mondván: a kormánypárt visszaél kétharmados többségével. Mindezt az amerikai Wall Street Journalben látta szükségesnek elmondani. Merész.

A közgazdászok közül nem találkoztam olyannal, aki ne értett volna velem egyet. Akik más véleményen voltak, azok inkább érzelmi oldalról közelítettek a cikkemhez. De nem a hazát, hanem a kormányt bíráltam. A kettő nem ugyanaz. Írásomban a gazdaságpolitika erőteljes centralizációjára, az önálló és független állami intézmények eróziójára hívtam fel a figyelmet. Jól láthatóan az Orbán-kabinet arra törekszik, hogy kiiktassa a kormány és a törvényhozás teljhatalmát visszafogó fékeket és belső ellensúlyokat. Ebben egyetértek a volt köztársasági elnökkel: Sólyom László már tényként kezeli, hogy a kormány a saját, napi politikai céljainak rendelte alá az alkotmányt, s gyakori módosításait még a kormánypárt frakciójában sem mindig vitatja meg. Pedig tudtommal lennének nézetkülönbségek azon belül is. Ezeket viszont a kormány nem veszi figyelembe, így kívülről úgy tűnik, mintha a párton belül teljes lenne az egyetértés. (…)

Matolcsy Györgynek az lenne a hibája, hogy együttműködésre törekszik a kormánnyal? Ezt még bizonyos területeken a jegybanktörvény is előírja.

A jegybanknak nem a kormány gazdaságpolitikai programjának végrehajtása a feladata. A szakmában inkább a fordítottja érvényes: a fiskális politikának kell igazodnia a monetáris politika céljaihoz. A jegybanki függetlenség követelményéből adódóan az elnöki pozíció pártpolitikától semleges személyt követel. Az MNB azonban így már csak papíron független, mivel olyan embert neveztek ki az élére, aki nagyon közel áll a kormánypárthoz. Ráadásul minél kevésbé felkészült valaki erre a posztra, annál inkább a kinevezője iránti hála és politikai lojalitása kerül előtérbe. Inverz viszony áll fenn ugyanis a lojalitás és a szaktudás között: minél nagyobb valakinek a tudása, annál szabadabban gondolkodik. (…)

Mit gondol az MNB növekedési hitelprogramjáról?

Ez nem más, mint a vállalatok célzott kvázi fiskális támogatása a jegybankon keresztül. Csak remélhetjük, hogy sikeres lesz. Még nem áll a rendelkezésünkre elegendő tapasztalat az ilyen eszközök használatáról. Az előzményének tartott angol jegybanki program, a „Funding for lending” mindenesetre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ha csak azok élnek az olcsó hitelekkel, akik ettől függetlenül is vettek volna fel kölcsönt, akkor ez nekik egyszeri nyereség, a jegybanknak és a költségvetésnek viszont veszteség. Persze érthető a türelmetlenség, s nem is csak magyar sajátosság, hogy nem növekszik a gazdaság. Aggodalomra inkább az ad okot, hogy hazánk még a visegrádi országokhoz képest lemaradt, s nem tudni, miként fog kimászni a gazdasági recesszióból. A gazdaság teljesítése az utóbbi három évben jóval gyengébb annál, mint amire a kormány a középtávú konvergencia-programjaiban számított.

Itthon a kormány a jegybank és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének összevonását tervezi. Támogatja az ötletet?

Ezen a téren felül kellett vizsgálnom a nézeteimet: korábban azt gondoltam, hogy mindegyiknek megvan a maga szerepe, s ha jól végzik a dolgukat, akkor nagy baj nem lehet. A válság viszont megmutatta: a bankfelügyelet nem képes a pénzügyi rendszerbeli kockázatok és zavarok kezelésére. Ezért bízom abban, hogy a két intézmény összevonása segíthetne az úgynevezett makroprudenciális felügyelet gyakorlatában. Mint ahogy a növekedési hitelprogram, ez is a gyakorlatban dől majd el.”