Latin-amerikai dominó

„Már jó ideje tartanak a tüntetések, és egyik fél sem enged: az ellenzék diktátort, a kormány terroristákat kiáltva ragaszkodik igazához. Bár talán alátámasztja a rendszer demokratikusságát vitatók aggodalmait, hogy ma Venezuelában ellenzéknek hívják a parlamenti többséggel rendelkező frakciót. Nagy kérdés, hogy mit lép majd a hadsereg. Venezuelában 1958-tól az ejtőernyőstiszt Hugo Chávez hatalomra kerüléséig a hadsereg nagyrészt kimaradt a politikából, és ez tette lehetővé a kontinensen ritka, hosszú demokratikus időszakot. Kísérletek persze voltak: 1992-ben például Chávez vezetésével, 2002-ben pedig ellene szerveztek puccsot katonatisztek. Úgy tűnik, a katonaság egyelőre Maduro mellett áll, de általában nem a hadsereg vezetői hajtották végre a korábbi latin-amerikai puccskísérleteket, és a fiatalabb tisztek bármikor átállhatnak a felkelők oldalára, vagy egyenesen magukhoz ragadhatják a hatalmat. Ha pedig polgárháborúig fajulna a feszültség, akkor még egyértelműbb a hadsereg és a nagyhatalmak esetleges beavatkozásának fontossága a végkimenetel szempontjából.

Az viszont biztos, hogy a helyzet tarthatatlan: Maduro vagy megy, vagy reformokat hajt végre, és mindkét eset gyökeresen megváltoztatja a térséget. Ha Venezuela »elesik« vagy letér az eddigi útról, az a Caracas gazdasági és politikai támogatásától függő forradalmi Kuba és Raúl Castro sorsát is megpecsételi, és Evo Morales Bolíviája is elveszítheti legfontosabb szövetségesét. Az már csak hab a tortán, hogy Bolívia gazdagabb keleti fele régóta szeretné Morales leváltását vagy a gazdasági autonómia elérését, és ha Venezuelában Maduro elbukik, abból könnyen ötletet meríthetnek.”